DON QUIJOTE

MIGUEL DE CERVANTES
Fordította: Győry Vilmos, Kovács Léna

Mihail Bulgakov színpadi változatának részleges felhasználásával 
színpadra alkalmazta: Vidovszky György és Gyevi-Bíró Eszter

A Beregszászi Illyés Gyula Nemzeti Színház és a 
Debreceni Csokonai Színház közös előadása

Bemutató: 2008. november 7.

Don Quijote – Ivaskovics Viktor

Sancho Panza – József Rácz

Narrátor 1 (Nimfa, Szerelem) – Vass Magdolna

Narrátor 2 (Hírvivő) – Katkó Ferenc

Nicolas (Barátság) – Sőtér István

Perez tisztelendő (pap) – Kacsur András

Dorottya (szűz) – Orosz Melinda

Kulcsárné (Merlin) (Komorna, Királynő) – Kacsur Andrea

Sansón (Tükrök Lovagja) (Halál) – Ferenczi Attila

Aldonza (Dolorida, Bűn) – Béres Ildikó

Fogadós (Ördög) – Szabó Imre

Maritornes (Jóság) – Gál Natália

Pedro (Trifalgin, Császár) – Krémer Sándor

Komorna (Angyal) – Tarpai Viktória

Narrátor 3 (Emlékezés) – Orosz Ibolya

Díszlet, jelmez (Set and costume designer): Ondraschek Péter, Mészáros Zsófia

Konzultáns (Consultant):Szabó-Székely Ármin

Koreográfus, társrendező (Choreographer, co-director):
Gyevi-Bíró Eszter

Rendező (Director):
Vidovszky György

Don Quijote első látásra eszelős pojáca, aki annyi lovagregényt olvasott, hogy már magát is lovagnak hiszi, sőt legfőbb szándéka az, hogy feltámassza a lovagkort. Lovagi jelmezt ölt, és nekivág a világnak, hogy hőstetteivel védelmezze a rászorulókat, kiálljon az igazságért, a jóságért és a becsületességért, meghódítsa eszményi szerelme, Dulcinea del Toboso szívét. Hűséges társa és fegyverhordozója, Sancho Panza a legnagyobb odaadással követi őt a méltatlan kalandokban. Persze, lovagkor nincs, Dulcinea del Toboso sem létezik igazán, a lovagregényeket pedig kevesen olvasták: Don Quijote nevetségessé tett eszményekért száll egyoldalú és megalázó küzdelembe. Ebben a játékban arra kerestük a választ, hogy mi Don Quijote bolondságának az oka. Tekinthetjük-e őt egyszerűen bolondnak, vagy áll-e valami őrültsége mögött? Don Quijote a képzeletében mások által elképzelt világot, a lovagregények csodálatos, kalandokkal és értékekkel teli világát éli tovább, teremtő képzeletét a regények keltik életre. A színház ugyenerre az illúzóra törekszik: világot teremt, amit létezőként fogadtat el mindenkori nézőjével, a színészek pedig két órára jelmezt öltenek, és úgy tesznek, mintha ebben az elképzelt világban élnének. Don Quijote – kalandjai elején – egy színházban találja magát, de a színtársulat kineveti, megalázza az “őrült színészt”, aki konokul éli és nem “játssza” a magára osztott szerepét. Egyedül egy fiú, később Sancho Panza ismeri fel benne a színészi kaland lehetőségét, és elfogadva Don Quijote fantáziájának csapongó játékszabályait, belemegy a játékba, és “fegyverhordozójául” szegődik. Bár eleinte a színtársulat elutasítja és kiutasítja a “lovagot”, lassan mégis felismerik benne magukat, és úgy döntenek, hogy színészi eszközeikkel megteremtik neki azt a világot, amiben kalandjait véghezviheti. A céljuk az, hogy mihamarabb észre térítsék, kigyógyítsák faramuci nyavalyájából a botcsinálta lovagot, ám amikor Don Quijote – pontosabban Alonso úr – józanul távozik a színházból, felismerik eltökéltségének igazi bátorságát és szépségét, “bolondságának” értelmét.